Örömök

2016 május 20, péntek

“Minden valódi és teljes értékű öröm, mely elérhető az ember számára, valójában mindig is elérhető volt, hisz maga az ember a földből teremtetett, miként örömei is: s ezért a föld minden öröme az ember rendelkezésére áll. Figyelni a búza növekedését és a szirmok kibomlását; zihálva lélegezni az eke szarva vagy az ásó felett; olvasni, gondolkodni, szeretni, reménykedni, imádkozni - ezek azok a dolgok, melyek boldoggá teszik az embert.” (John Ruskin)

Magyar Költészet Napjára

2016 április 11, hétfő

ÉS KERESSÜK AZ IGAZSÁGOT

Lábunk elkophat hónaljig,
Sej haj, fütyülve baktatunk,
Igazságot keresünk, de
Nem találunk még seholse.

Nincsen batyunk, csak az agyunk,
Betyárkodó Ábel vagyunk,
Nem kérdik, hogy szívünk dög-é,
Gondolatunk az ördögé,
Lelkünket meg Isten fogja
Sziklaszántó ostorosba.

Hogyha tél van, hát didergünk
S nem is tudjuk, hogy didergünk,
Szemünk, fülünk lefagy együtt,
Lázas szóval melengetjük,
Nem hálunk soha árnyékban,
Zsebünkben is csak szándék van,
Magunk vagyunk: a kenyerünk,
Hogyha vesztünk, úgyis nyerünk,
Ínség, asszony nem bir velünk,
Északnak meg délnek megyünk,
Koldusokkal parolázunk,
Ott a tanyánk, ahol ázunk,
Összenőtt már a két kezünk
S nem könyörgünk, nem vétkezünk,
Nagy éhünk van s nem éhezünk,
Mindig korábban érkezünk,
Szájunkra a jövő hágott,
Kiáltunk emberebb világot,
Szeretetet, szabadságot,
Szél a lábunk, arcunk áldott,
Nézünk minden követ, ágot,
Ahol utat ki se vágott,
Sej haj, dallal, jó vigasszal,
Asztaltalan szómalaszttal
Keressük az igazságot.

1924. jan. 4. József Attila

Mégis nehéz

2016 március 31, csütörtök

Kezemben léggömbbel

2016 március 18, péntek

Pinczési Judit: Kezemben léggömbbel

 

Igen mindig úgy kezdtem hozzá

hogy az enyém maradjon

lélegzetemmel próbáltam elfulladva

formáját tartósítani

igen mindig úgy kezdtem hozzá

hogy zsinege belenő tenyerembe

és ereimből átlüktet pórusába

egy kevés indulat egy morzsa öröm

igen mindig is arra gondoltam

hogy kezemben suhogó fáklyaként látják

és vidámabb lesz tőle óvoda és erdő

a valódi rendességnek egy-egy szigete...

a szél aztán  megadta a választ

hogy tenyerembe nőtt-e

és ivott-e ereimből

most felhők közt sebződik

máskor villámok késén

de néha arcok körül lebeg

és naptól fényes levelek között

vereségem az elválás maga

reménykedéseim hogy így kezdek hozzá

újra és újra

lélegzetemmel és elfulladva

pedig

tudom

hogy mindig oda kell adnom

 

Mindennek ideje van

2016 március 12, szombat

A Calcuttai gyermekotthon falán olvasható:

Adj időt a gondolatnak,
Erőd forrása ez
Adj időt az imának,
A legnagyobb erő a földön ez
Adj időt a mosolynak,
A lélek zenéje ez

Adj időt a játéknak,
Az örök ifjúság titka ez
Adj időt a szeretetnek, s légy szeretett,
Isten adománya ez
Adj időt az adakozásnak,
Önzésre nem juthat idő

Adj időt az olvasásnak,
A bölcsesség kútja ez
Adj időt a barátságnak,
A boldogság útja ez
Adj időt a munkának,
A siker ára ez

ADJ IDŐT A SZERETETNEK,
A MENNYEK KULCSA EZ.

forrás: gerilla buddhista

Meseillusztráció

2016 március 9, szerda

Nagyon szeretem szép mesekönyv-rajzokat. Pusztán csak nézegetni szeretem...(nem értékelve, hogy jó, vagy se a gyerekeknek)

Most találtam rá Varya Kolesnikova rajzaira, erre  a - nekem Rofusz Kinga stílusához áll legközelebb - varázslatra.

Rebbe tollatépett papagája

2016 március 2, szerda

"Egyszer apám elvitt kirándulni. Ötéves ha lehettem. Szólt, hogy készítsem össze a hátizsákomat, de ne legyen túl nehéz, mert hosszú és meredek lesz az út. Ügyesen, takarékosan pakoltam. Minek vigyem az egész térképet, gondoltam, az is csak nehezék. Ollót ragadtam, és kivágtam az útvonalat, amerre a túrát terveztük. Másnap úgy a túra felénél kéri apám a térképet, mire én az imakönyvből elővettem az ujjnyi, kanyargó papírcérnát, tessék, íme a térkép. De már akkor is én sejtettem, hogy nem lesz ez így jó. A térképnek nemcsak a megteendő útvonalat kell ábrázolnia, hanem az eltévedés összes lehetőségét is, hisz azok viszonypontként szolgálnak a helyes iránytartáshoz. Ne ijedjünk meg tehát, ha nem értjük a Írást egészen. A Szentírás nem súlyfölösleg, a Szentírás térkép. Nem kell benne mindenhol járnunk. Ám ahhoz, hogy az utat el ne vétsük, mindig az egészet magunkkal kell vinnünk."

(részlet Röhrig Géza novellájából)

Szabó Magda: A mosolygó Bacchus

2016 március 1, kedd

Az utca, ahol lakott, szűk volt, emeletes házai szinte egymásra borultak tetőikkel, csak egy csíknyi ég villant elő közöttük. A város legrégibb pontján feküdt: itt mindig éltek emberek, amióta csak Pest település volt.

„Nem valami egészséges környék ez” – jutott eszébe néha, ha kiszállt a kocsijából, s körbepillantott. De azért nem tudta volna rászánni magát, hogy változtasson a lakásán: ebben a házban született, itt volt fiatal, itt lett vegyész, innen haltak ki mellőle a szülei, s ide hozta Máriát is.

Mária emléke oly halvány volt már, mintha sose lett volna a felesége, pedig az asszony alig négy esztendeje volt halott. A tudat, hogy Mária nincs, nem bántotta, nem is riasztotta különösebben. Megszokta.

A vegyész sose volt elfogult nőmunkatársai iránt, intézetében sok kiváló kollégája nő volt, s ha rájuk nézett, eszébe se jutott, hogy kételkedjék munkájuk minőségében vagy képességeikben. Kora ifjúságában sokat kísérte szüleit külföldi utazásaikon, bejárta az országokat, amelyekben a nőemancipáció hamarabb kivívta eredményeit, amellett saját családja példája is leszoktatta az előítéletekről: a vegyésznek apja-anyja kémikus volt.

Máriát félreértésből vette el, s mikor rájött, mekkorát tévedett, nem is annyira rá haragudott, mint saját magára.

A lány az intézetében dolgozott, meghatóan fiatal volt, és látszólag rendkívül érdekelte a kémia. Fel ugyan nem fedezett semmit, de mindent ügyesen a keze alá tudott készíteni, csendes volt, figyelmes, csupa báj: mikor érezni kezdte, hogy komolyan vonzódik hozzá, meg volt győződve, nem választhatna jobban. Úgy gondolta, ha az ember jól benne van már a negyvenben, helyes, ha kellő megfontolás és válogatás után megnősül, nyilván még szabadabban, még több energiával dolgozik majd házas korában. Elvette a lányt.

Mihelyt összeházasodtak, új állást szerzett neki: mindketten érezték, nem szerencsés, ha valaki a főnökének a felesége. Mária addig dolgozott a másik tudományos intézménynél, míg észre nem vette, hogy teherben van, aztán azonnal otthagyta a munkáját, hozzájárulással kilépett, és átalakult háziasszonnyá. Néha mulatott rajta, mikor újra meg újra tapasztalnia kellett, milyen alapvetően nem szereti a felesége a tudományos munkát, s milyen ősi módon nem igaz, amit lánykorában csinált. Asszonyfejjel már leplezetlenül unatkozott, ha kémiáról esett szó, a vegyész nem is igen terhelte intézeti történeteivel. „Van egy kiváló házvezetőnőm, akivel viszonyom van” – gondolta, ha nem is igazán jókedvűen.

Mikor egy jelentéktelen és jól sikerült vakbélműtét után váratlanul meghalt, riadtan érezte, hogy voltaképpen nem is ragaszkodott hozzá különösebben, s csak felületesen tudta viszonozni az asszony érzelmét. Mert Mária szerette őt, afelől sose volt kétsége, csak hát nem jól, sután. Bele akart szólni a zoknija színébe, azzal gyötörte, mit kívánna vasárnapi ebédnek, unszolta, hagyja már abba a munkáját, sétáljon egyet, néha meg eldugdosta a cigarettáit. Régimódian szerette, értelem nélkül, hát meggyászolta és elfelejtette. Nősülésre nem gondolt többé. Volt rengeteg barátja, nő, férfi vegyesen – a vegyész nem volt emberkerülő, sőt! –, eljárt hozzájuk, mikor csak tehette, vagy ő invitált magához társaságot, egyemeletes, fura kis házába, zenét hallgatni, amit imádott. Viszonyai lazák voltak, kellemesek, megfelelő szabadságot hagytak a számára. A vegyész elégedett volt, vidám.

Csak eggyel nem számolt: hogy a lányát úgy fogja szeretni, ahogy. Naivul és fegyelmezetlenül, ahogy őt valamikor a felesége szerette.

Lányához mindjárt megszületésétől fogva szenvedélyesen ragaszkodott, elragadtatva bámulta formás kis fejét, kecses tagjait. Ajándékairól sose feledkezett meg, sírása feldúlta, betegsége megzavarta a munkában. Mária temetése napján tudott szakcikket olvasni, mikor a kislány véresre ütötte a térdét, nem. A vegyész rájött, hogy életében először rabja lett valami érzelemnek, amely erősebb nála, s még örült is neki, mintha ezzel a szenvedéllyel közelebb került volna embertársaihoz.

Maricát Gertrúd nevelte.

Mikor Mária meghalt, s ő gondolatban sorba szedte számtalan rokonát, hirtelen eszébe jutott anyja húga, és úgy érezte, megtalálta a megoldást. Gertrúdot mindig nagyra becsülte, mert sose gyötörte semmivel, nem kért tőle protekciót, nem hívta meg névnapra, s voltaképpen nem is igen akarta tartani vele a rokonságot. Gertrúd is özvegy volt, a nyugdíjából élt, évtizedeken át óvónősködött, amellett, emlékezete szerint, se bigott nem volt, sem reakciós, újságot rendszeresen olvasott, s mindig tudta, mi történik a világban. A vegyész legszuggesztívebb gyerekkori élményei közé tartozott, hogy Gertrúd óvodájában jár látogatóban az anyjával, a kisfiúk-kislányok valami együgyű táncot táncolnak, ő olyan négyévesforma, boldogtalanul és sóvárogva áll az idegen gyerekek között, s várja, hogy Gertrúd őt is táncba intse, de nem teszi, nem teszi…

Gertrúd férje tanító volt, akkortájt halt meg, mikor ő az állami nagydíjat kapta. Gertrúd nem kért pénzt temetésre, és ha nem hívta, sose jelentkezett semmiért. Egyszer nagybeteg lett, a vegyész véletlenül tudta meg, hogy kórházban fekszik. Minden rokona, hasonló helyzetben, rá hivatkozott volna a kezelőorvosa előtt, Gertrúd nem említette, ki az unokaöccse. Mikor meglátogatta, kelletlenül nézett rá, azt mondta: „Nincs neked időd erre, ne mászkálj a kórházba, majd rendbe hoznak. Nem ölik meg a nyugdíjasokat protekció nélkül sem.”

Ajánlatát, hogy vegye át a háztartás vezetését, és nevelje fel Maricát, mozdulatlan arccal hallgatta. Nem adott azonnal választ, s beletelt néhány nap, míg közölte, nincs ellenére az ötlet, de az első időben még fenn szeretné tartani a maga külön lakását is. Hátha az derül ki, hogy nem férnek meg egymással. Józanul és tárgyilagosan fogadta unokaöccse kikötését is, az egyetlent, amelynek teljesítéséhez a férfi az állás lehetőségét kötötte.

– Még valami – mondta a vegyész beszélgetésük végén. – Nyilván nem esik majd nehezedre, hiszen olyan okos vagy.

Gertrúd ráncos arca figyelt.

– Azt akarom, hogy a gyerek ne féljen. Ne legyen a szókincsében bosszúálló Jehova, kárhozat, kénköves láng, pokol. Hiszen érted.

Gertrúd értette.

– És aztán gondolni kell az iskolára is. Nem szeretném, ha otthon mást hallana, mint amit ott fog.

– Materialistának neveljem? – kérdezte Gertrúd.

Különös volt a szó öreg szájából, egy alig egyesztendős gyerekkel kapcsolatosan.

– Annak – felelte a vegyész egy cseppet ingerülten.

– Te rendelkezel – mondta Gertrúd, és felállt, karjára vette szokatlanul nagy, bőröndszerű retiküljét. Körülnézett a szobában, ahol beszélgetésük lefolyt, ritkán fordult meg unokaöccse házában. Kipillantott a nyitott ablakon is. Alig tízméternyire tőle ott sárgult a szemközti ház homlokzata, egy háromemeletes, kecses épület, melynek tetején egy Bacchus-szobor állt, pupillátlan kőszemében derű, csigás száján tündöklő mosolygás. Bacchus meztelen volt, némileg nyomorék is, illedelmes fügefalevelét lesodorta a háború, fél karja könyökből hiányzott. A vegyész, mint a zenét, a képzőművészetet is szerette, s mindennap megújuló öröm volt a számára, hogy felkeléskor-lefekvéskor Bacchus arcába pillanthatott. A derű és a szépség nevetett be nappal-éjjel az ablakain, az arc édes harmóniája elfeledtette az isten csonkaságát.

– Innen mindig el kell vinni sétálni a gyereket – mondta Gertrúd. – Nincs itt elég levegő.

A vegyész nem bánta meg választását.

Gertrúd tiszta volt, tapintatos, értelmes, pontosan követte utasításait. A gyerek teljes közönnyel figyelte az időváltozás zajosabb jelenségeit, sötét szobában hált, egyedül, láthatólag eszébe se jutott, hogy lehet valami rettegnivaló is a homályban. Estéje, ha aludni tért, nem az őrangyal emlegetésével zárult: megfürdött, aztán beballagott az apjához, kezet rázott vele, és nyugodalmas jó éjszakát kívánt. A vegyész imádta.

Gertrúdban az volt a különös, hogy ahogy az évek teltek, semmivel se lett melegebb a viszony kettőjük között: az öregasszonynak láthatólag éppúgy nem volt természete a családiaskodás, mint az öccsének. A kislány viszont ragaszkodott Gertrúdhoz, s mikor nagyobbacska lett, a dac és ellenállás pedagógiai időszakában egyedül Gertrúdnak engedelmeskedett a házban.

A takarítónő sokszor panaszolta, hogy nem bír a gyerekkel, ha Gertrúd nincs otthon, s maga is megfigyelte (legtöbbször a játszótéren, ahová rendszeresen elkísérte a lányát vasárnaponként), hogy Marica se kérésre, se szemrehányásra nem akar leszállni a hintáról, vagy mást is odaengedni a homokjátékához, míg meg nem látja Gertrúd figyelő tekintetét. Ez elbúsította. A kislány, aki élete középpontja volt, mikor vad kedve úgy tartotta, vele is szembeszállt, s ha békét kívánt és csendet, szégyenszemre neki is Gertrúdot kellett segítségül hívnia. Nagynénje sose kiabált, csak suttogott valamit, s Marica indulata tüstént kialudt, puha ajkai remegni kezdtek.

Gertrúd minden esztendőben akkor ment szabadságra, mikor az öccse.

A vegyész várta ezeket a heteket. Ilyenkor maga látta el a lányát, s a vele való rendszeres foglalkozás jobban felüdítette, mint bármilyen nyaralás.

Marica ötödik születésnapján is ketten voltak, Gertrúd elutazott, s a háztartást Katára hagyta, a takarítónőre.

A kislány júniusban született, ilyenkor különösen élvezetes volt minden séta. A vegyész szerette a lődörgést, szerette a villamosozást is: a gyereknek mozgás kell és emberi közelség, tanította Gertrúd, hát gyalog járt vele, vagy valami járműre szállt, nem kérte az autóját. Kószáltak a Belvárosban.

A Fájdalmas Szűz temploma előtt mindig szívesen sétált, szerette az olaszos terecskét, a Madonna márványszobrát. Most is megállt a szokatlanul sikerült alkotás előtt, s megint megcsodálta a még mindig ifjú, csupa bánat arcot s a gyöngéd térdeken a holtak szigorú titokzatosságában elhanyatló Krisztust. A gyerek ujjai megrándultak a kezében. Nem tudta kimondani, amit akart, nem tudta felhívni a gyerek figyelmét arra, hogy amit lát, az szép, Marica elfordította a fejét, s valami különös, majdnem riasztó szenvedéllyel húzni kezdte, el a szobortól.

„Még korai – gondolta a férfi. – Az esztétikum felfogásához talán érettebbnek kell lennie. Remélhetőleg lesz érzéke a művészetek iránt, kár volna, ha ez kimaradna az életéből.”

Kimentek a Farkasrétre is, a temetőbe. A vegyész nem szerette a halottak napi nyüzsgést, a novemberi gyertyafényeket, Mária sírját a család azon a napon látogatta, amelyen az asszony életet adott Maricának: léte legfontosabb dátumán. A gyerek kedvetlen volt, s mihelyt a kriptákat megpillantotta az ötvenkilencesből a kerítésen át, egy bogárkát kezdett üldözni a villamosablak párkányán, természetellenes, majdnem színlelt figyelemmel. Tavaly, mikor idehozták, élvezte az emlékműveket, apját kicsit még feszélyezte is túláradó kedve, ahogy sikongatott a sírok között, s a gyász nemtőire, angyalaira mutogatva nem tudott betelni a látottakkal: mennyi kőnéni! Hova lett ez az önfeledtség belőle? Riasztja ezt a gyereket a halál közelléte, felfogná, merre jár? De hát mit tudhat Marica a halálról?

Mikor Máriához értek, a vegyész szemét elfutotta a könny. Ebben a percben forrón szerette a feleségét, rettenetes igazságtalanságnak érezte, hogy itt feküdjék, alig huszonöt évesen a föld alatt, és ne lássa sem őt, sem a lányát. „Szervusz!” – köszönt neki gondolatban nagyobb melegséggel, mint bármikor életében. Marica komolyan állt a csupasz, monumentális téglalap előtt, a betűket nézte, amelyeket nem tudott elolvasni.

– Köszönj anyukának! – szaladt ki a vegyész száján, s mindjárt iszonyúan meg is szégyellte magát, hogy a pillanat hangulata így erőt vett rajta.

A kék szem pillantása megállt rajta.

– Nem köszönök, mert nem él. Nem hallja.

„Nem a halál – gondolta a férfi. – Gertrúd okos és engedelmes. Nem a holtak közelsége zavarta meg. De mi?”

Villamosra szállt vele megint. Most nem kellett rábeszélnie, hogy üljön rendesen, melléhúzódott, és megfogta a zakója szélét. Tavaly, ahogy beszálltak, azonnal feltérdepelt, önfeledten bámulta a sírkőraktárat, választott magának síremléket, és választott Gertrúdnak és az apjának is. Soha, mióta megszületett, nem érezte ilyen közelvalónak, ilyen egy vér-egy húsnak önmagával. Megköszörülte a torkát zavarában.

Otthon Kata karalábét főzött, és Marica nem akarta megenni.

Tanácstalan volt, sajnálta a kislányt. Hát ha nem eszi szívesen a karalábét, nem kell többé főzni. Kap valami vitamint, amely egyenlő értékű azzal a nyavalyás főzelékkel. És egyáltalán: születésnapja van, ilyenkor minden gyereknek a kedvenc ételeit főzik. Micsoda komédia!

Kata bejött, megigazította Marica székét, meglátta az érintetlen tányért.

– Tessék megenni! – mondta Kata.

A gyerek leugrott, odamenekült az apjához. A vegyész érezte, hogy ver a szíve.

– Ülj vissza, Marica!

A kis test megfeszült.

– Ülj vissza és egyél!

Mekkora könnycseppek abban a kerek szemben! Az isten verje meg ezt a karalábét, hát van a világnak olyan főzeléke, amely miatt így meg kell ríkatni egy gyereket?

– Ha sírsz, tudod, mi lesz!

Marica visszasomfordált a székéhez, feltornászta magát. A vegyész elképedve nézte. „Ha sírsz, tudod, mi lesz!” De hát mi? Mi lehet? Nincs krampusz, sárkány, tisztítótűz, ezt a gyereket sose verték meg, ezt érvekkel, magyarázatokkal nevelik, türelmesen, józanul.

A kislány a tányérba bámult.

– Felvenni a villát! Ha nem eszed meg…

Marica undorodva nyelte a karalábéfőzeléket, keze-arca nedves volt a könnyektől. Kata nekidőlt a tálalónak, megvárta, míg a tányérka kiürül, adott a gyereknek epret. A vegyész belepirult a szégyenbe: Katának pár mondattal sikerült elérnie, amit neki semmi kéréssel sem. Marica azt mondta: „Egészségére!”, s mehetett játszani. Rosszkedvűen nézett utána. Kata szedte az asztalt, ki-kitekintett az ablakon, gyönyörű nyári délután volt még az ő utcájukban is, a csíknyi ég sötétkék, villogó. A szemközti ház frissen renovált homlokzata szórta a fényt. Kijavították a szobrot is, ott állt, immár épen: ifjan és gyönyörűen nevetett be a szobájukba.

– Borzasztóan fél tőle – mondta Kata, és tálcára szedte a poharakat. – Megmondtam Gertrúd néninek, árulja el, mivel tartja kordában, különben nem maradok vele, nem engedelmeskedik ez senkinek; amilyen kicsi, olyan nagy természete van. Hát így kivallotta.

Rámeredt. Kata Bacchus felé bökött az állával.

– Az a réme, ni, az a szobor.

Kiszáradt a szája.

– Csudára retteg attól a pucértól! Minden kőbálványtól fél, mióta Gertrúd néni azt mondta neki, hogy emez itt egész nap benéz ide, mindent lát, és ha rosszalkodik, elintézi. Ha evvel ijesztjük, mindjárt kezes.

A görög isten ott állt a ház oromzatán, napverte arcán időtlen boldogság. A vegyész nehezen állt fel, lassan is ment ki, mintha beteg volna. „Csaló – gondolta, míg lépegetett. – Áruló. Hitvány. Mit csináljak? Mit lehet most csinálni? Marica. Kicsikém. Mindenem.”

Letérdelt a gyerekszobában, a lánya mellé. Marica rakta a kockáit, háttal guggolt az ablaknak.

– Bocsáss meg! – mondta a vegyész, és magához szorította. Marica nem értette a szavait, de érezte, hogy valami rendkívüli indulat fűti, hát odasimult hozzá egészen.

– Bocsáss meg – mondta az apja megint –, te kis nyomorult, te szerencsétlen! – Csókolta, ahol érte, aztán eltolta magától, és megnézte jól, mintha ma látná először. A gyermek gyanútlan szeméből visszanézett rá az emberiség.

Segítés

2016 február 25, csütörtök

Sokakat riaszt a Bánat, a Szomorúság (nem véletlen a személynévkénti nagybetű).

A saját bánatuktól prüszkölve menekülnek, mint valami betegségtől.

Legtöbbször mások bánatától is (félnek, hogy megfertőződnek?)

Akik meg mégis veszik a bátorságot (vagy mert úgy érzik elvárásnak felelnek meg, vagy mert kiváncsiak, vagy mert saját "segítő"-szerepük tetszik nekik), szóval, ha segítenek, fura dolgokat művelnek :)

- elterelnek: "Nézd, milyen érdekes babákat láttam, látod mások milyen ügyesek? Vannak még értelmes emberek, akik nem szomorkodnak, hanem tesznek valami értelmeset", "én is szoktam  szomorú lenni, nem dől össze a világ", "Láttam egy klassz filmet, akkorákat röhögtünk rajta" ,"Felejtsd el, rá se ránts",

- tanácsokat osztogatnak kéretlenül: "Miért nem veszel be ...gyógyszert?" Próbálj merg másra gondolni", "Igyál inkább egy stampedlivel, az segít", "Menjél kirándulj, csinálj valamit, menj emberek közé, ne ülj itt egyedül", "Igazad van, az egy baromarcú hülye, aki ezt tette veled, jaj szegénykém, mért nem vered pofán, megérdemelné, nem érdemli meg, hogy búslakodj miatta"

- utasítgatnak: "Hagyd abba ezt a nyavalygást" "Nem ez a dolgod, fejezd be, inkább, és fogj hozzá a dolgodhoz", "Szedd össze magad", Mosakodj meg , bűzlesz"

- figyelmeztetgetnek, fenyegetnek: "ha jót akarsz nagyon gyorsan kilábalsz ebből", " bolondokházába foglak csukatni, ha nem vagy képes összeszedni magad"

- sértegetnek, címkéznek :"ah, az elkényeztetett bánathercegnő", "na már megint mi a szentszarbajod van?", "Na figyu, kis morcos, ugorj csak egyet...", "Uncsi!", "Úgy nézel így ki most, mint egy zavarodott"

- moralizálnak: "nem teheted meg azt a luxust, hogy itt szomorkodsz, a feladataidat meg nem végzed el", "Nem vagy te szomorú, csak nem akarsz dolgozni", "Hát, ha így begubózol, és falakba ütközik mindenki, aki segíteni akar, ne csodálkozz, ha egyedül maradsz"

- érvelnek, kioktatnak: "Nézzük inkább a jó oldalát: egy kicsit  pihentél, de mindennek van határa" "Ezt nem teheted meg velünk", " Én nem engdhetem meg magamnak a sok munka miatt, hogy szomorkodjak itt", "Egy nő nem hanyagolhatja el magát ennyire"

- hibáztatnak:"Ez gyerekes" "Te mindig ilyen vagy, te soha nem vagy képes normálisan viselkedni", "ja, ha nem kell a segítségem, el is mehetek, felőlem fel is fordulhatsz", Hát, ha nem kérsz segítséget, ülj a romjaidon , te akartad így"

- dicsérnek, egyetértenek: " Okosabb vagy te ennél, megoldottad máskor is, mindig megoldod", "Igazad van, ebbe bele lehet őrülni, aludj rá egyet", "Ne izgasd magad, a dolgok mindig rendbejönnek", Megoldod te ezt, tudom",

- faggatóznak, kiváncsiskodnak: "de hát mi történt?", " mit csinált már megint az az állat veled?"

és ha a fentiek egyike sem segít, sértődötten otthagyják a "bánatost".

(nem tabu mondatok ezek, csak akkor bántanak meg vele, ha MÁS NINCS!ha nem érzem, hogy megértenek, és elfogadnának engem, az érzéseimmel együtt. Helyette a "segítőszerepben" sürgetnek. Tulajdonképpen elutasítják az érzéseimet, nem érdeklem őket...

Nyilván zavarba ejtő, ha nincs helyette egy előkapható másik klisé...

Nem kell beszélned,

csak éreztesd, hogy érdekellek

CSAK HALLGASS MEG HA EL AKAROM MONDANI

 

Bánat

2016 február 19, péntek

Francis O'Toole dublini művész fantasztikusan szép arcképei között találtam rá erre a képre. Ismerem ezt a hangulatot